Az ajtó

Ez a könyv, pontosabban mostani új kiadása, több okból kivételes állomás írói életutamon: els?sorban amiatt, hogy míg készült, szüntelenül azt éreztem, hasztalan tettem papírra, senkit nem fog érdekelni Szeredás Emerenc, még kevésbé az én nem is valami vonzó arcképemet rögzít? gyónás, mely összetört tükörcserepekb?l egybetákolt keretbe szorítja az írót és a megsérthetetlen, mégis megsértett igazságot. A mindig is mitológiai személyiségnek érzékelt Emerenc aztán megtette els? csodáját: az els? kiadás megjelenése utáni héten már nem volt kapható története, a könyv üzenetét, amelynél magánabb magánügy igazán nem volt elképzelhet?, személyes ügyüknek vállalták fel azok, akik az írót élete minden buktatóján átsegítették: az olvasók. A sepreget? öregasszony, aki ha teheti, mindenki útjából el iparkodott seperni a bajt, veszedelmet, áthágta a magyar határt, alakját éppúgy ismerik német földön, mint az Északi-tengernél vagy Svájcban, a Columbia Egyetem Kelet-európai Arcképek sorozatából holdtükör arcába nézhetnek az olvasni szeret? New York-iak. Lakásomat vadidegenek keresik fel miatta, állnak az erkélyemen, ahonnan még látni egykori otthonát, kértek t?lem már fényképet róla és valami emléket Viola kutyáról. Az Európa Könyvkiadó is nyilván Emerenc ösztönzésére döntötte el, hogy mikor újraindítja a szerz? életm?kiadását, nem a pályakezd? Freskó megjelentetésével teszi, amikor az arénába visszatért fiatal író szenvedélyének lángjai el?ször lobbannak a higgadttá modulált mondatok között, hanem Az ajtó-val, amely alkotója jelenlétét harmincnégy nyelven igazolja vissza a nemzetközi könyvpiacon. Testi anyámnak, Jablonczay Lenkének megépítettem a síremlékét a Régimódi történetben, negyedszázad eltelte után nem hittem volna, hogy lesz még egy kifizetetlen adósságom. De lett, s ennek kiegyenlítése Az ajtó: halott anyám kezéb?l Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam.— Szabó Magda